Szent Korona a magyarság legfontosabb nemzeti ereklyéje, a magyar államiság egyik legfőbb szimbóluma ma is. 1949-ig, a sztálini alkotmány hatályba lépéséig az alkotmányosság alapja (Szentkorona-tan). A magyar államcímer része. A Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi I. törvény szerint magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban. Tehát az ezeréves államiságunkat és a megmaradásunkat szimbolizálja, s nem a királyságot, mint államformát. Az Orbán-kormány kihozta a Nemzeti Múzeumból és a Parlamentben helyezte el, védelmére létrehozta a Szent Korona Testületet, amelynek ma tagja Gyurcsány is (a Szent Korona legnagyobb pechére).
Az SZDSZ szellemi holdudvara mindennapos gyalázkodásainak kereszttűzében tartja. Még a '90-es ével elején történt, hogy Kis János, egykori SZDSZ elnök a Szent Koronát „lemicisapkázta”. Más liberális gondolkodók sem állhatták meg, hogy ne rúgjanak bele egyet: volt az „svájcisapka”, Majsai Tamás a Mancs című liberális szennylap szerkesztője szerint pedig „tökfödő”.
Az MSZP-n belül a neoliberalizmust képviselő Gyurcsány is hasonlókra ragadtatta el magát 2007. augusztus 21-én, amikor Angela Merkel német kancellárnak a Parlamentben „bemutatta” a Szent Koronát: „az az igazság, hogy én mélyen ellenzem, hogy itt van. Szerintem ez a Parlament a köztársaság Parlamentje, és nincs ok a királyság jelvényét idehozni. A jobboldali kormány úgy döntött, hogy ezt ide hozza Orbán miniszterelnök úr. Mi meg nem akartuk elvinni, mert az nem szép, hogy hozzuk meg visszük. Akkor maradjon itt.” Videó az esetről!
Gusztos Péter, az SZDSZ hivatásos főprovokátora 2007. augusztus 22-én azzal a kérdéssel fordult Gyurcsányhoz, hogy mit keres a Szent Korona másolata a tisztavatási ceremóniákon, a tisztek és tiszthelyettesek miért a „királyságot is jelképező” koronára esküsznek, hogyan hozható ez összhangba a köztársaság eszméjével. Takács Albert 2007. szeptember 6-án megnyugtatta Gusztost, hogy felülvizsgálják a jelképek használatát, a kérdés különösen időszerű most „amikor szélsőséges erők a magyar történelem leggyalázatosabb korszakának jelképeivel élve kívánnak a társadalomban nemkívánatos feszültségeket gerjeszteni...” A Szent Korona mint gyalázatos jelkép? És ez az ember bitorolja az igazságügyi tárcát...
Aki a Szent Koronát gyalázza, az ezeréves államiságunkat kérdőjelezi meg.
Államalapító Szent István királyunk jobb kézfeje, mint nemzeti ereklye Majsai Tamásnál, a Mancs szerkesztőjénél „tetemcafattá” magasztosult.
A Szent Koronát gyalázó balliberális progresszív modernizátorok szemét ugyanúgy szúrja az államcímer, amiért annak része a Szent Korona. 1990-ben, az Alkotmány újraszabályozásakor heves parlamenti szócsata bontakozott ki, hogy az államcímerre felkerüljön-e a Szent Korona, végül ezen álláspont képviselői győzedelmeskedtek. Azóta is szeretnének revansot venni amiért alulmaradtak: el akarják tüntetni a Szent Koronát a címer tetejéről, mondván köztársaságban nincs semmi keresnivalója. Ez igaz is lenne, ha csupán egyszerű koronázási ékszer lenne és államformát jelképezne a Szent Korona, azonban az ezeréves magyar államiságot szimbolizálja államformáktól függetlenül.
Kölcsey Ferenc maradandó szerzeménye szinte minden magyar szívéhez szól, mégis a liberális véleményformálók szerint túlontúl elavult, pesszimista, nem felel meg a XXI. század követelményeinek, ezért újat kell írni, vagy a meglévőt átírni.
Az Indexen, a magát függetlennek mondó, valójában a szélsőséges kozmopolitizmus fellegváraként funkcionáló portálon „Elavult-e a Himnusz?” címmel, provokációs célzattal topicot indítanak egyesek. Egy másik, szintén liberális honlapon más azt is tudnivélik, hogy minek kell felváltania a Himnuszt: „A Kölcsey-féle himnusz elavult, öregeknek való, és annyit már amúgy is tud, érez, elhisz mindenki, hogy az oláhibolyás Magyarország sokkal de sokkal szebb, líraibb, és van benne ölelés, bőség, igaz ügy, hűség, szív, valamint az elmaradhatatlan ősök és ezer év...”
A liberálisok érvrendszere ugyanolyan mint volt anno a kommunistáké. Elavult a Himnusz! - mondták 1949-ben a Rákosi-rezsim hajnalán is. A Népművelődési Minisztérium minisztere az akkori hazai zenei élet legjelesebb képviselőit, köztük Kodály Zoltánt hívatta be magához: „Elérkezett oda a szocializmus útjára lépett ország - mondotta a meghívottak vendéglátója -, hogy a magyar nép új himnuszt kapjon! Megszolgálták, megérdemlik a dolgozók, hogy az addigi, siránkozó, pesszimista, tehát elavult nemzeti ének helyett optimista, előre tekintő szövegű, derűs dallamú újat vehessenek ajkukra. Ezt kell megírni, megkomponálni. És így tovább...” ... dermedt csend volt a válasz, még az elvtársaknál is kicsapta a biztosítékot. Kodály Zoltán reakciója: „Nem lesz új himnusz!” - és elment. >> bővebben
Az árpádsáv középkori, a turul ősi nemzeti jelkép, melyek számos katonai, rendvédelmi szerv és település címerében szerepelnek. Az árpádsáv része az államcímernek, a történelmi zászlósornak, jelenlétében esküszik fel a miniszterelnök a köztársaságra. A turul rengeteg régészeti leleten szerepel díszítőmotívumként, része a magyar népmesei hagyományoknak, az 50 Ft-os pénzérme hátlapján szerepel, szerte a Kárpát-medencében sok száz szoborban van megörökítve, elsősorban hősi emlékművek tetején. A nemzeti identitás és megmaradás legfőbb szimbóluma a Kárpát-medence elszakított részein élő magyaroknál.
A balliberálisok felől a legdurvább, legszélsőségesebb, szinte már állandósult gyűlöletoffenzívát a fenti két nemzeti jelkép kapja. „Neonáci, szélsőjobbos jelképek” - harsogják. Minden valóságot nélkülöző hecckampányt indítanak ellenük, aláírásgyűjtést szerveznek a XII. kerületi turulszobor felállítása ellen, felállított turulszobor lebontásáért kardoskodnak, hatalmi erőfölényükkel visszaélve fejlesztési pénzektől való elesést helyeznek kilátásba három észak-borsodi település esetén, ha az árpádsávos lobogót átvenné. Ők ilyenek. A gyűlöletoffenzívájuk célja nem lehet más, mint a társadalom széles rétegeiben ellenszenvet kiváltani e jelképek iránt, ezzel elősegíteni önkényuralmi jelképpé minősítésüket és karhatalmi erőszakkal (ebben 2006. őszén már bizonyították jártasságukat!) kivonják a forgalomból. A mögöttes szándék pedig a nemzeti öntudat rombolása. A szoci-áldemokraták kétszínűségére jellemző, hogy 2005-ben Veres János szocialista pénzügyminiszter a Heves megyei Detken, 2006 márciusában a szocialista Szabó Vilmos országgyűlési képviselő a kárpátaljai Visken turulszobrot avat fel.
6. Nemzeti jelképek kisajátításának vádja („magyarkodás”)
A Kádár-rendszerben az államhatalom első számú célpontjába a nemzeti öntudat került. Ahhoz ugyanis, hogy a kommunista rendszert alapjaiban megrengető 1956-os forradalom és szabadságharc ne ismétlődhessen meg, ahhoz részben terrorral (1956-1963), részben kisstílű megalkuvásokkal (1963-89) ki kellett irtani a magyarokból a nemzeti önazonosság és összetartozás érzését, amely minden idegen elnyomó hatalom legfőbb ellensége, mert az ellenállás lehetőségét hordozza magában.
A rendszerváltás után két kormány, előbb az Antall-kormány, majd az Orbán-kormány sokat tett, hogy a 40 év kommunista száműzetéséből visszatérjen, majd megerősödjön a tabutémává süllyesztett nemzeti öntudat. Ilyen volt Antall József idején - a kádári örökség megőrzésére felesküdött balliberálisoknál nagy felháborodást kiváltó - „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok” kijelentés, illetve Horthy Miklós kormányzó újratemetése 1993-ban Kenderesen, Orbán Viktor idején pedig az országzászló mozgalom, a státusztörvény vagy a Szent Korona elhelyezése a Parlamentben.
Orbán-kormány idején azonban a nemzeti jelképek többet szerepeltek, mint ami a baloldal számára kívánatos és ettől máig nem gyógyuló sokkot kaptak. A baloldali munkásmozgalmi hagyományokba ami belefér: zászló legfeljebb kis hurkapálcikára felragasztott papírfecnik formájában vörös zászlótenger mellett, kokárda szigorúan csak március 15-én... nem kell itt „magyarkodni”, kérem szépen! Kokárda nemcsak március 15-én... ez főbenjáró vétek a balliberálisoknál. Nagy méretű nemzeti trikolór százai, vagy épp ezrei a Fidesz nagygyűlésein... itt a vég, dübörög a nacionalizmus. Mégis micsoda dolog már az, hogy Magyarországon magyar zászlót lengetnek, mikor ott a román is? Orbán Viktor kisajátította a nemzeti jelképeket, szóval mondjon le!
De vajon hogyan lehet nemzeti jelképeket kisajátítani, mikor az az egész nemzeté? A nemzet egy része miért idegenkedik gyakoribb használatuktól? Ki gátolja a baloldalt, hogy használják politikai vagy bármilyen gyűléseiken a nemzeti jelképeket, vagy egy szavazójukat, hogy kitűzze lakására, kocsijára a trikolórt? Természetesen senki... sokkal inkább a nemzeti szimbólumok iránti, a baloldalt általánosnak mondható idegenkedés megnyilvánulásai ezek, a kádári örökség továbbélése. A „magyarkodás” fogalmának gyakori használata a baloldal részéről a legjobb bizonyíték arra, hogy Kádár itt él közöttünk ma is az emberek tudatában. Mi úgy gondoljuk nemcsak hivatalok zászlótartóiban, vagy ünnepségeken van helyük a nemzeti összetartozás szimbólumainak. A baloldal szegénységi bizonyítványt állít ki magáról és az internacionalizmusát támasztja alá azzal, hogy nem tud mit kezdeni a nemzeti jelképekkel.
A nemzeti jelképeink elleni kirohanások mindegyike külön-külön kimeríthetné a közösség elleni izgatás tényállását. Azonban Magyarországon a közösség elleni izgatás egy olyan bűncselekmény, amelyet kizárólag egyes kisebbségek sérelmére lehet elkövetni.
2002. december 1-én, a románok nemzeti ünnepén Budapesten a Kempinski Hotelben Medgyessy Péter (Petru Mediaseanu) koccintott Adrian Nastasével, együtt megünnepelve Erdély Romániához csatolását és a román nacionalizmus erdélyi magyarság elleni atrocitásait.
Gál J. Zoltán kormányszóvivő az MTI-nek elmondta: „Medgyessy Péter részvételével azt kívánta jelezni, hogy a magyar kormány politikáját nem a múlt sérelmeire, hanem a jövő lehetőségeire építi.” ... és az elvtelen megalkuvásra, amely mindig is csak a román nacionalistákat bátorította, hogy a magyarokkal bármit meg lehet tenni, előre borítékolhatóan következmények nélkül marad.
Az elfogadott Státusztörvény nyomán a balliberális propaganda a magyar munkaerőpiacot elárasztó 23 millió román vendégmunkással riogatott 2001. karácsonyán. Hatalomra kerüléséét követően Medgyessy Péter még első intézkedései között az utódállamok óhajainak szolgai módon megfelelve, EU-s jogharmonizációra hivatkozva kiüresítette a Státusztörvényt tartalmában és szimbolikusan is. A módosítással a határon túli magyarok önszerveződését teljes egészében törölték, a magyarigazolványokról pedig lekerült a Szent Korona.
2004. őszén a kettős állampolgárságról szóló népszavazásnál - amikor a változatosság kedvéért már csak 800 ezer határon túli magyar beözönlésével riogattak - szintén a szomszédos államok érdekeire, óhajaira és az EU-s jogharmonizációra hivatkozva építtették fel kategórikus NEM kampányukat az elvtársak. Ez utóbbi annyiban fals érvelés volt, mert a szerb kormány kifejezetten javasolta a vajdasági magyaroknak a magyar állampolgárság megadását.
A kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménytelensége a szomszédos államok nacionalistáinak legnagyobb örömére alapot teremtett a határon túli magyarokkal szembeni fellépéseikre és annak állandó érzékeltetésére, hogy „Magyarországnak sem kelletek, úgyhogy jobb lesz ha meghúzzátok magatokat csendben”.
A magyar nemzet II. világháborúban betöltött, valóban vitatható, de mégiscsak a kor kényszerítő körülményei között megítélhető szerepe miatt a kollektív bűntudatkeltés számos internacionalista és kozmopolita véleményformáló érvrendszerében feltűnt és feltűnik 1945 óta. Alapvető funkciója: fejlehajtás, sajnálkozás és bocsánatkérés kicsikarása közepette a nemzet gerincének megtörése, a magyarság idomítása.
Rákosi Mátyás Sztálin nyomán a padláslesöprésekkel, az erőszakos kolhozosításokkal szembeni nemzeti ellenállás letöréséhez az „utolsó csatlós”, a „bűnös nemzet” megbélyegző címét ragasztotta rá a magyar nemzetre. Ezzel nyomatékosította a rendszer, hogy a „bűnös” magyaroknak minden aljasságot el kell tűrniük, bele kell nyugodniuk sorsukba. Egy „utolsó csatlósnak” nincs joga lázongani.
Für Lajos írta: „a kommunisták magukévá tették Sztálin nézetét, hogy Magyarország bűnös ország, ezért meg kell büntetni. Nem a rendszert, hanem az egész népet. Kollektív büntetést szabtak ki ránk.”
A bűntudatkeltés újjáélesztése a balliberális erők által állandóan napirenden tartott témához, a holocausthoz kapcsolódik. Csírájában már a 80-as években feltűnik külföldi cikkekben, Schindler listája adott neki újabb lökést, a hazai belpolitikába való tényleges importja - német mintára - azonban az új évezredre esik. 2002 óta a hivatalos politikában nem múlik el nap sajnálkozás nélkül. Célja az örökös bűntudatkeltés, amely most kibővül újabb funkcióval, a megszorítások miatti társadalmi elégedetlenség kezelésével. Szánalmas és felháborító, hogy ezt pont velünk teszik, magyarokkal.
Elnyomás elől menekülő népeket fogadtunk be országunkba, akik később ezt úgy hálálták meg, hogy feldarabolták az országunkat. Mi nem voltunk gyarmattartók, mint a nyugat-európaiak, kétszáz évig védtük a törököktől Nyugat-Európát, fellázadtunk mindig az idegen elnyomóink ellen, ezzel példát mutatva egész Európának hősiességről, tudósok tömegét adtuk a világnak. A mohácsi vész óta mozgásterünket mindig behatárolta a szomszédos nagyhatalmaknak való megfelelés, az örökös egyensúlyozás, amely ma sincs másképp. Nincs miért sajnálkozni valónk, nincs miért bocsánatot kérnünk, nem tartozunk semmiért! Bocsánatot kérni a magyaroktól kellene azoknak a nemzeteknek, államoknak, akik elnyomtak minket, vagy azoknak, akik amikor kértük segítségüket, magunkra hagytak minket harcainkban, hogy mások elnyomhassanak!